Fejfaállítás szokása valamikor az egész Kárpát-medence protestáns magyarok által lakott vidékein elterjedt volt. Többi hagyományunkhoz hasonlóan ez is kiveszőfélben van, már csak szórványosan, egy-egy helyen él a szokás. Temetőink mai napig őrzik református őseink még álló sírjeleit, melyek száma sajnos rohamosan fogy az idő múlása és az emberi tényezők okán. Míg a katolikusok sírjelül keresztet állítanak, állítottak, addig mi reformátusok kő-, márványobeliszket vagy fejfát helyeztünk elhunyt hozzátartozónk hantjára. A fejfa, mint a szó is jelzi, fából készült, fejhez állított sírjel. A fejfa formailag, méreteit és anyagát tekintve tájegységenként, sőt falvanként változik, de mégis felfedezhető bennük egy valamikor egységesen használt jelrendszer, mely utalhatott az elhunyt nemére, korára, társadalmi helyzetére. Ahogy a magyar református művészet többi megnyilatkozásai (pl. Úr asztali terítők, kazettás mennyezetek, fatornyok, stb.), úgy a fejfák is magukon hordozzák a földi élet múlandóságának, a feltámadás és az örök élet reménységének, a mély-, erős hitnek és az ősi időkből hozott, azóta csiszolódott népi ízlésnek az ötvözetét.
2009. október 22-én az Erdélyi Gyülekezet nemzetközi tekintetben is egyedülálló gyűjteménnyel gazdagodott. Gyűjtemény két fiatalember, Polóny Levente és Bogár Sándor több éves kutatómunkájának eredményeképp jött létre. Több esztendeje járják a protestáns temetőket és a fából készített síremlékekről készítenek fénykép és mozgókép felvételeket, feljegyzéseket, kutatják a már eltűnőben lévő hagyományhoz kapcsolódó szokásokat, a fejfák (kopjafák) eredetét, azok motívumainak jelentését, faragásuknak módját. Kutatóútjuk során gyűjtötték össze temetőárkokból, szemétdombokról, elhagyott temetők bozótosaiból, helyi egyházi elöljárók és egyéb polgári személyek adományából.
A fejfagyűjtemény jelenleg mintegy 90 darab sírjelből áll, mely folyamatosan bővül. Kárpát-medence majdnem minden nagyobb tájegységéről sikerült anyagot gyűjteni. Kiállítást a gyűjtők által készített és archív fényképfelvételek (temetőkről, temetésekről, fejfafaragókról, fejfafaragásról), szöveges magyarázatok teszik szemléletessé.
A gyűjtemény nem egy végleg lezárt anyag, hanem egy folyamatosan bővülő, változó és újabb kihívásokat és célokat tartogató feladat.
Az Erdélyi Gyülekezet 2009-ben örömmel fogadta a gyűjteményt, de akkor még nem látszott, hogy ez milyen hatalmas értéket és kincset, további lehetőségeket hordoz magában. Azóta nyilvánvaló vált számunkra is, hogy a gyűjtők által végzett munka nem csak a protestáns egyházak egy hagyományának, hanem az egész magyarságnak hasznos. Folyamatos egyeztetés és megbeszélések során rajzolódott ki előttünk, hogy a jövőben intézményes keretek között folytassuk a munkát. Ezzel elérhetjük, hogy a gyűjtemény egyre több, egyébként pusztulásra ítélt fejfát állíthat ki. Tárgyi emlékek konkrét megmentésén túl lehetőségünk van a fejfaállításhoz kapcsolódó, szerteágazó, és mint a temetésekhez kapcsolódó, épp ezért a leginkább megmaradt hagyományok rögzítésére, publikálására (nyomtatott, elektronikus és mozgófilm formájában).
A hagyomány megörökítése mellett persze az is cél, hogy a fejfák mostoha sorsára felhívjuk a közvélemény és az egyházi közösségek, gyülekezetek figyelmet. Pozitív jelek már most mutatkoznak, hiszen több egyházközség összegyűjti kidőlt fejfáit és azokat nem tűzre veti, hanem a cinteremben állítja ki, vagy a parókia valamelyik száraz helyiségében helyezi el. Felhívásunk és értékmentő munkánk kiterjesztésével ez a folyamat felerősödhet, és talán a szokás felelevenítésére is hajlandóság mutatkozik.
2011. november 1-én ünnepélyes keretek között megnyitotta kapuit a gyülekezet épülő templomának altemploma, mely a gyülekezeti istentiszteletek helyszíne mellett helyt ad egy urnatemetőnek s a folyamatosan gyarapodó fejfagyűjtemények, melynek gondozását a gyűjtők ([email protected]) végzik.